Évekbe telik, amíg az ember rájön, hogy tulajdonképpen mi is a vágya, évekbe telik, amíg kibogozza az igazságot az elvárások, a programok, az utánzások tömegei közül. Teréz anya mondta, hogy a legjobb ima, ha az ember a szíve csendjére hallgat. Szerintem ő azért mondta ezt, mert sokszor mondják, hogy ha tudni akarod, mi a valódi vágyad, akkor csak „hallgass a szívedre”. De nagyon sokszor előfordul, hogy valaki elkezd hallgatni a szívére és a szív nem mond semmit. Nincs semmi, csak nagy csend van. És az ember olyankor nem tudja, hogy mi van. Azért jó Teréz anya imája, mert ő arra tanít, hogy ne legyek türelmetlen, csak hallgassak a szívem csendjére. Mert ha valaki már hosszú évek óta oda se figyel a szívére, a saját szívére, akkor a szíve már mérges rá. És az embernek meg kell győznie a saját szívét, hogy mostantól kezdve fog rá hallgatni. Ilyenkor a szív először csak röhög, és azt mondja, hogy nem vagyok én hülye, évekig nem hallgattál rám, most nem húzol be a csőbe, és nem fogom neked megmondani, hogy mi van.
….lehet, hogy évekig kell hallgatni az ember szívének a csendjét. És talán akkor, talán még később, a szív megmondja, hogy mi az igazság.
Ha én kapcsolatban vagyok veled, és azt mondom neked, hogy szeretlek, akkor azt, hogy én valóban szeretlek-e vagy sem, azt csak te tudod, én nem. Tehát ha te azt mondod, hogy amióta engem megismertél, attól a ponttól fogva jobb, érdekesebb és gazdagabb lett az életed, mint addig volt; hogy könnyebb az életed, mint volt azelőtt, mielőtt engem megismertél – akkor tényleg szeretlek. Ezt csak te tudhatod, és ezt el is kell hinnem neked. Ha valóban szeretlek, akkor úgy kell szeretnem téged, ahogy te akarod, nem pedig úgy, ahogy én akarom. Mert ha úgy szeretlek, ahogyan én akarlak szeretni, akkor lehet, hogy az neked teher. És ugyanígy van a szabadsággal. Ha te azt mondod, hogy szabadabb vagy, könnyebb elhatározásokat hoznod, és könnyebb megszerezned, amit akarsz, mint azelőtt, mielőtt megismertelek, akkor szeretlek, és a te szabadságodért harcolok. Vagyis azt csak te tudod, hogy mit jelent neked a szabadság. Itt lent, a részletekben mindenkinek teljesen más a szeretet és mindenkinek teljesen más a szabadság. De egy nagyon absztrakt szinten egyet jelent mindenhol és mindenkinek.
…onnan tudod, hogy szeret valaki, hogy szabadabbnak érzed magad vele, mint amikor egyedül vagy.
Eleresztettem mindenki kezét,
Aki enyémet fogta volna -
Aki hajának sátorával betakart volna.
Így maradtam a csillagos
Végtelen éggel betakartan - -
Én Istenem, mit is akartam,
Mit akartam?
Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd,
fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered!
Valaha ott repültél. Valaha… rég. Amikor még nem
verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket
arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára
csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened
a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál.
Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered!
És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked!
Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők
előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes,
hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők!
Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon,
a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot!
Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám,
hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson!
Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől,
mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül
a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén
találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz!
Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj!
Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött,
aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik
oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!
Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egészre. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarok élni? Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?... És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell. Várják a választ, a csend nagy, drámai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.
A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok, még az élettől? – gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. – Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz elismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.
Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet „gyakorolni” az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős és gyanúsan vonzó,kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanított reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándék a, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.
Ó, ma hiába jössz,
Aranysugár sok szürke nap után.
Hiába jössz, hogy csillogtasd a fákat.
Nézd meg jól, - látod? majdnem mind kopárak.
Ó, ma hiába jössz.
Az erdő fakó, hangulattalan -:
Vak indulatok pogány temploma.
Oszlopai rendetlen tömegén
Nyom nélkül suhansz által, drága fény:
Sugár, egy más világnak sugara.
Ó, ma hiába jössz.
Egy-egy levélke csillog csak az ágon,
Mint a nem-jóval biztató mosoly
Keserű, száraz és szótalan szájon.
Látod, ennyi csak, amit ma elértél.
Világon-túli kincses-kamarádból
Ma is pedig be bőkezűen mértél.
Hiába pazaroltad meleged.
Mert adni, adni csak annak lehet,
Ki elfogadni bírja lelkedet.
Jártatok már a világ partján?
Miként a tengernek van partja,
úgy van a világnak határa:
tenger égbolt zúdul a partra.
Innét indulnak a szelek,
innét a kelő reggelek,
és ide tér meg éjszakára
a fűzfa árnya, nyírfa árnya.
Olyan az ég itt, mint a tenger.
Hol tiszta kék és mozdulatlan,
mint óriás kerek tükörben
fénylik benne a kora hajnal;
hol meg szelektől viharos,
villámló felhőkkel habos
haragja a földekre árad,
porba döntve a földi tájat.
Élt itt valaha egy leány,
elhagyatva a világ partján;
akár a kelő nap, oly árva,
akár a hunyó nap, oly halvány.
Világ határán egymaga
élt itt egy leány valaha,
szomorú, szép és halavány
magányos csillag, egy leány.
Maga volt, hogy a nap felfénylett,
és éjszaka, hogy szállt a hold,
szobácskájában egyedül,
álmában is csak maga volt.
Hideg esőben át a réten
árván futott, árván a szélben,
s mert nem volt senki élő társa,
örökös csönd volt házatája.
Asztalkáján a gyertyaláng,
az ablakán az éj maga,
vele búsult a tányérkája,
kése, kanala, pohara;
s hogy vele együtt árva volt
a kenyér, mibe harapott:
mintha csak könnyeket törölne,
mikor a morzsákat törölte...
Járt erre aztán egy madár,
idejött a világ partjára,
és megpillantotta a lányt,
meglátta és szépnek találta.
Háza előtt, az alkonyatban,
kint ült a leány mozdulatlan,
szótlan a világ peremén,
magányos háza küszöbén.
Levél se rezdült, ág se rebbent,
a tükörsima alkonyat,
mint elhagyatott aranytócsa
terült a sima ég alatt;
minden kis porszem és fűszál,
darabka rög, parány bogár,
az egész világ hallgatott.
Nézte a lemenő napot.
"Zöld levelekből, lágy mohából,
puha füvekből fészket raktam,
kibéleltem könnyű szelekkel,
körülvettem kéklő magassal!
Gyönyörű árvám, föl a magasba!"
- hívta a lánykát, hogy vele lakna,
hívta az árvát a madár.
Szép volt, nagyon szép a leány.
Szép volt a lány és szomorú,
s a nyári égbolt, ha lehet,
a levelek az ágakon,
rög és bogár még csöndesebb,
még csendesebb, hogy válaszolt,
válasza olyan árva volt,
oly árva volt szava a lánynak:
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"
S azontúl minden alkonyattal
megjött és hívta a madár:
"Gyere velem, föl a magasba,
siess, siess, telik a nyár!
Elmúlnak napok és egek,
megjönnek a vizes szelek;
elfogy aranya a világnak!"
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Siess, siess, közeledik már
eső és szél, fagy és hideg,
magad leszel, ha itt a tél,
s ha szólanál is, nincs kinek!
Akkorra én már messze szállok,
fehér hó lepi a világot,
befagynak mind a tengerek,
világ végén a reggelek.
Akkorra én már messze járok,
sötét szobád bezárhatod.
Meggyújtod majd kicsinyke lámpád,
meggyújtod, aztán elfújod.
Téli széllel, havas setéttel
üzennél már, küldenél értem.
Elsápaszt majd, tudom, a bánat."
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Ma messze jártam, messze szálltam,
porfelhőben sor szekeret,
láttam vidám falusi népet
ünnepi vásárra menet;
tükrös huszárt, festett pojácát,
ezerszínű szalagból sárkányt,
bőgő dudát, hatalmas táncot,
akácfa lombjaiból sátort;
ha elmondhatnám, se hihetnéd,
sikongató lányokat párban,
tenger zsivajban lacikonyhát -
el se hinnéd, mi mindent láttam!
Mi mindent láttam! Közeledben
sorra mégis mindet felejtem,
mind a zajos, zöldlombos sátrat."
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Fényes, magas toronyra leltem,
egekig emelt a torony!
Tengernyi földeket beláttam,
túlláttam a világokon;
csúcsáról el se képzeled,
erdőket láttam, réteket.
Hihettél volna óriásnak!..."
"Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Ma láttam árnyékom a porban,
maroknyi volt és reszketett,
csak annyi volt a hideg porban,
csak annyi, szinte elveszett!
Csak annyi volt, kicsiny faág,
ha karcolja az út porát:
csak annyi volt félénk nyomom.
Nem mozdult léptemre a por.
Csak a szívem vert hevesen,
csak a szívem szomorúan,
az vert, csupán az lüktetett,
csak a szívem vert súlyosan.
Tengernyi porban vézna folt,
árnyékom olyan néma volt -
oly árva, mint a kis fűszálnak..."
"... Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Csupasz a föld, hideg az égbolt,
a föld halott, az ég halott.
Nagy csendesség szállt a világra,
hosszú éjek és rövid nappalok
Fáradtak a falevelek,
hullanak a falevelek,
sötéten vándorol a szél,
közel van, itt van már a tél!
A madarak is messze szálltak,
üres az erdő, fekete,
zörög az erdő, el kell mennem,
elmegyek én is messzire!
Didergő szélvészek, fagyok
elűznek engem is örökre,
elűznek tőled mindörökre:
mennem kell, nem maradhatok!
Mennem kell, nem maradhatok!"
Betette háza ajtaját,
maga maradt a lány a házban,
maga maradt, s hogy elaludt,
árván aludt az éjszakában.
Hallott távoli hangokat
álmában, akkor felriadt,
felébredt és ajtót nyitott.
Künn hó és csönd és csillagok.
"Puha füvekből fészket raktam,
lebontottam puha kis fészkem,
lerontottam puha kis házam,
puha házamat elcseréltem!
Immáron minden csillagával
egész égbolt én fészkem, házam!"
- szólott szava az ég alól.
De a madár nem volt sehol.
Hangját szép nyári alkonyatban
halljuk mi is a kert alatt;
hívja a lányt, hívja az árvát,
hívja a csöpp madárkahang.
És hallja fű, hallgatja fa,
s mintha gyönyörűt hallana:
hogy "élt egyszer egy szép leány,
világ végén egy árva lány".
Istenem, kire csak vágyom: ha vagy, adj nekem
adj a gyengének most egy kis erőt,
hogy ne törjek össze idő előtt,
S ha fenékig kell innom a poharam,
a méreg alját szó nélkül igyam.
Az emberi szellem kialvásakor - s ez nem mindig a fizikai halál pillanata -általában felmerül a nagy kérdés: mi értelme volt hát ennek az életnek?
Jelentett valamit? Maradt utána Jel? Valami fontos?....
Ha egy mozdulattal, egy hangsúllyal hozzájárultunk a nagy tetthez ,
amelyet véghezvisznek, nem éltünk hiába.
Egy mosoly is beérhet évtizedek múlva.
Egy nagyvonalú gesztus is elég, hogy a jó lavináját elindítsa.
Csak ha nem volt mosolyunk, ha nem bocsátottunk meg, ha nem
álmodoztunk, akkor van féltenivalónk.
...Igaz-e, hogy álmok mellett mész el magadba rogyva, félve, szégyenkezve, legyintve, fel sem ismerve, közönyt színlelve. Úgy érzed, nem baj, vagy épp nem tehetsz róla, ez a világ sora, nincs hely csodálkozásra megkapásra.
Igaz-e, hogy áltatod magad: "Majd jön egy másik! Majd megismétlődik a sansz!? Majd jutsz te fogékonyabb, szebb, könnyebb állapotba, amikor alkalmas leszel a befogadásra. Csodahívásra. Majd...majd...
de nincs majd. .... Csak elszalasztás van ,csak elvesztés létezik, örökre szóló kisemmizettség.
...Igaz-e, hogy annak a fájdalmas felismerése nélkül tengsz-lengsz,
hogy valamit megkaphattál volna, hogy gazdagabb lehettél volna egy érzéssel, egy találkozással,
egy felismeréssel, átérzett bánatokkal, megszerzett színekkel, magadba szívott illatokkal, tavasszal, levélhullással, szerelemmel, visszatalálásokkal?
Legalább visszanézve ez a bánat elért-e téged?
Legalább ennyi; a rádöbbenés, legalább ez maradt neked?
A nagy ügyeket vállald csak. Még annak a tudatában is, hogy kínlódnod kell miattuk, keservesen szenvedni, hogy
megtarthasd őket, minden fondorlatot elő kell venned, hogy életet lehelj beléjük, ha kezdenek kihűlni. Csak a nagy munkát keresd. A keserveset, amelybe minden energiádat bele kell ölnöd, amely felemészti tartalékaidat koptat és kifacsar. A feladatot keresd, nem a könnyű keresetet. Mert az első autó után a második már nem hoz sok örömet. A harmadiknál pedig már ásítasz.......
Igen látást és távlatot. Ez az, amit veszélyen, fáradtságon, szíved romlásán át is keresni kell. Hogy fölmutathass büszkén magadnak is valamit, ami voltál.
Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen…
Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben.
Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat.
Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen. … akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen.
Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!
Ha társunk viselkedése ellentétes az elvárásainkkal, idegesítő vagy csalódást kelt, tekintsük úgy, mint múló állapotot. A szeretet egyenlő a szüntelen változással és tanulással. Elképesztően rugalmas. Segítségével az adott viselkedést abban a tudatban vagyunk képesek elfogadni, hogy átmeneti, nem állandó. Nem megbocsátásról van szó. A megbocsátás bizonyos értelemben leereszkedés. Szeretni ezzel szemben annyi, mint itt és most feltétel nélkül elfogadni a másikat olyannak, amilyen, tudva, hogy holnap már más lesz. A szerető ember ugyanis lankadatlanul figyel, fülel, várakozik, érez, alkalmazkodik, és újra csak alkalmazkodik.
Kommunikáció - az első dolog, amit ez életben megtanulunk, és a vicc az, hogy mire felnövünk, megnő a szókincsünk, és tudnánk beszélni, mégis egyre nehezebb kitalálni, hogy mit mondjunk, vagy hogy miként kérjük azt, amire tényleg szükségünk van. A nap végén akadnak olyan dolgok, amikről nem lehet nem beszélni. Akadnak dolgok, amiket nem akarunk meghallani, és akadnak olyanok is, amiket azért mondunk ki, mert nem akarunk többé hallgatni. Akadnak dolgok, amik többet érnek a szavaknál, ezek a tetteink. Akad olyan is, amit azért mondunk, mert nem mondhatunk mást. Bizonyos dolgokat magunkban tartunk, és nem túl gyakran, de néha-néha a dolgok önmagukért beszélnek.
Azt álmodtam, hogy a fejemnél ült ujjaival gyöngéden borzolgatta hajamat eljátszva érintésének dallamát. Arcába néztem könnyeimmel küszködve, míg a kimondatlan szók kínja szétfoszlatta álmomat, mint a buborékot. Fölültem, s látva ablakom fölött az izzó, sugárzó Tejutat, mint a lángban álló némaság világát, és eltűnődtem ebben a pillanatban:
Van-e álma, amely rímel az enyémmel?
Olyan bolond vagy,
Szaladsz
Akár a reggeli szél
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat
És most
Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
Veszek takarót vaságyamra
Egyszerű, szürke takarót.
Illik az
Szegénységemhez, aki szeret téged
És az Úr is szereti nagyon
És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kívánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj
Majd elpirulsz
Lenézel a földre és kacagunk
Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.
Ha a kisbabát franciául tanítják, francia lesz, ha angolul, angol lesz,
ha négerül, néger lesz,
ha iskolába járatják, egyetemi tanár lesz,
ha nem, akkor faluvégi csordás lesz:
hát akkor mire olyan büszke egyik ember a másik felett ?
Sokan sértődékenynek fognak nevezni. Elsősorban azok, akik azt gondolják: valamivel megint sikerült megbántaniuk. Őket persze semmivel sem lehet megsérteni.
Vagy, ha mégis, nem mutatják. Együtt nevetnek azzal, aki a képükbe kacagva megalázza őket. Azt hiszik, okosak. A lúdnál is ostobábbak. Aki lenyeli a bánatát, az sűrűbben megbetegszik, olykor hamarabb kerül a koporsóba is, mint aki nem átall zokogni, olykor heteken át őrlődni, ha valakinek sikerül olyasmivel meglepnie, ami sajnos, igaz. Ami újság, friss tudás: ijesztő. A csecsemők tudják ezt.
A magunkra vonatkozó tudatlanság könnye a legkeményebb pénz. A szenvedés gyémántjából verik. Azt a tudást veszed meg rajta, hogy képes légy változni a külvilág valós jelzései nyomán, bármennyire fájdalmas is ez a változás. Illetve, amikor megbizonyosodsz magadban róla, hogy a sértés csak sértés, vagyis igaztalan, akkor néhány magányos, fojtott kiáltással tudd le a rágalom szülte fájdalmat, s többé ne törődj vele azután. A szenvedés vállalása nélkül egy férfi sem tanulhatja meg, mi a különbség a sértés és egy kellemetlen, mert számunkra ismeretlen, holott ránk vonatkozó igazság között.
Amíg nem nőttél fel lélekben, valótlansággal épp annyi szenvedést lehet okozni neked, mintha kissé tapintatlanul, egy rád vonatkozó és igaz, ámbár a számodra ismeretlen tényt vág az arcodba akárki. Az ilyesmit nem lehet tapintatosan csinálni. Akkor nem ébredsz fel.
Legalább három, ha nem négy évtizedet töltöttem el azzal, hogy haragudtam azokra, akik önmagamról ijesztően igazat mondtak, meg azokra is, akik alaptalanul bántottak. Tanultam belőle. Olvasóm, én képzelt gyermekem, téged is tanítottalak már, hogy ha bántanak, jusson eszedbe: lehet a bántás mégoly igazságtalan, kell lennie benne egy tökmagnyi igazságnak is.
Különben nem sértene.
De mikor e tökmag igazságnak az icipici értékes belsejét megrágtad, a héját már ki kell köpnöd, s felindulásod energiáját valami értelmes munkába fektetned, netán egy szenvedélyes ölelésbe. Sértés miatt szenvedni szükségtelen. És kerülendő is, mivel az a gonoszaknak prezentált mulatság.
Akár a kertész ollója, mikor a szőlőt metszi. Rilke, a nagy osztrák költő írta a megsebzett tő kicsorduló nedvéről: sír a szőlő. De hagyja magát megmetszeni. Nagy jó születik annak a sebnek a nyomán: egészségesebb gyümölcs, szebb termés.
Ha tudod, hogy ismerkedésed önmagaddal egy életen át tart, nem itatod az egereket semmiségek, aljasságok (a kettő ugyanaz) miatt, arra nincs időd. De igenis megálljon a kezedben a toll vagy a tű, ha valami kínosan újat hallasz magadról! Ezt onnan tudod, hogy a belső hang azt mondja: igen. Ez nem rágalom. Ez így van.
Az sem baj, ha napokig nem tudsz napirendre térni a magadról szóló rossz hír felett. Minél nagyobb gyakorlatot szereztél az önmagadhoz való őszinteségben, annál rövidebb ideig kínlódsz majd, meglátod. Nincs mit szégyellni azon, ha igazi tudás csap le rád. A megrendülés könnye csordul ki ekkor, és az a memóriádba bevési a tapasztalatot. Az igazsággal szembesülni emlékezetes. Évek múltán is emlegetni fogod, hogy ami oly erős fájdalmat okozott, friss tudás hírnöke volt.
A sebezhetetlen lélek jeges és kemény. Megöregedett. Akad, aki már fiatal korára megszólíthatatlan, mert szenvedésképtelen. Segíteni rajta nehéz. Nagy bajban van. Csak arra számíthatunk, hogy magára ocsúdik előbb-utóbb. Ennek jele az lesz, hogy fájni fog az élete, ahogy van. De annyira fáj, hogy már derengeni is kezd előtte, miért. Mert neki régóta minden mindegy. Aki én vagyok őbenne, annak viszont nem mindegy. Az én szava, ha meghallják, helyreigazít.
Azért fontos ismerni magunkat, hogy az ne fájjon, ami nem igaz.
Ami ellenben igaz, nem baj, ha fáj. Ezt kell megtanulni. Attól többek leszünk. Képesek vagyunk belátni, hogy talán már évtizedek óta nem jól csinálunk valamit, sose csináltuk jól, már anyánk se tudta - ebben a pillanatban előreléptünk. Aki rájön, hogy lábujjhegyen biciklizni sokkal kevésbé fárasztó, mint talppal nyomni a pedált, holott ez a tény nem épp magától értetődő, szégyenkezik, ha ezt húszévnyi boldogtalan kerékpározás után tudatja vele valaki, persze kíméletlenül, hogy is másképpen. (Szándékosan választottam ezt az érzelmektől mentes hasonlatot.) Különösen fáj, ha mindeddig azt hitte, marhára tud kerékpározni. Hát most szomorú lesz. De csak egy darabig. Azután gyorsabb. Mert messzebb jut naponta.
Az tanít. Mind ritkábban követjük el a hibát, hogy talppal nyomakodjunk, de mást sem nevetünk ki emiatt. Mi is eleget szenvedtünk, amíg így vagy úgy rájöttünk a biciklizés nyitjára. Hanem, amikor lelki vagy jellembeli "tökéletlenségünkön" sehogy sem tudunk segíteni, annak gyanúsnak kell lennie. Valószínűleg olyan vád ellen próbálunk védekezni, amely vagy nem igaz, vagy nem elég pontos, vagy nem belülről jövő. Valakinek, külső vagy belső "jóakarónknak" ilyen-olyan "jó tanácsa" csak. Védtelenek vagyunk a tanácsokkal szemben. Meg sem tudjuk különböztetni a sértéstől. Nem ismerjük magunkat. Ez teszi az embert kiszolgáltatottá.
Neki nem mindegy, tévedésben él-e. Az sem érdekli, mekkora fájdalommal jár megtudni, ha úgy van. Ezért nem szégyelli a könnyeit, és nem acsarkodik azokra, akik ráébresztik a valóra. Még azokra sem, akik alaptalanul sértik meg, aztán rendszerint úgy tesznek, mintha észre se vennék. Nem üt vissza nekik, de nem is segíthet rajtuk, az nyilvánvaló. Ha volna sírnivalója, hát ez volna az. Mert aki sebezhető, tisztában van vele, hogy a világ csupa seb. Én vagyok a felelős mindannyiunkért. Rajtam múlik, szembenéz-e a világ azzal, ami van, vagy csak zokog. Az önző sírva szereti magát a tükörben, míg az érzékeny ember nem felejt el rámosolyogni magára, ha tud - és a másikra éppúgy.
A sebezhetőség csupa tudás.
A füves domb oldalából gömbölyű szikla bújt ki. Jólesett ráülni. Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell. Vagyis már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.
Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény! Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni.
A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb.
Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.
A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. De ahhoz, hogy ezt elérje, eszközre van szüksége: egy gyalura, egy ekére. Szántás közben a paraszt a természet egy-egy titkát ragadja meg, és az igazság, amelyet kibont, egyetemes. A repülőgép, a légi útvonalak eszköze is így hozza kapcsolatba az embert minden ősi problémával. Mindig szemem előtt van az első argentínai éjszakai repülő utam képe; komor éjszaka volt, s mint csillagok, egyedül a síkság ritka szétszórt fényei ragyogtak benne. A homálynak ebben a tengerében mindegyikük egy-egy öntudat csodájáról adott hírt. Az egyik családi tűzhelynél olvastak, tűnődtek, vallomásokat mondtak. A másikban talán a tér roppant mélységeit kutatták, a fáradó elme az Androméda csillagképein borongott. És amott a szerelem lobogott. A messzeségben mindenütt tüzek villantak, táplálékukat követelték, fénylők vagy szerények, mint a költőé, tanítóé vagy az ácsé. De mennyi zárt ablak ezek között az élő csillagok között, mennyi kialudt csillag; mennyi alvó ember…
Meg kell kísérelnünk, hogy találkozzunk. Meg kell kísérelnünk, hogy kapcsolatot találjunk e puszták végtelenjén lobbanó tüzek némelyikével.
Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?
Titkos szikrának lenni, mint a mag,
melyben vágyak s remények alszanak,
őrizni hited és tiszta erőd,
álmodni az emléktelen jövőt,
lehetőségképp, csak mint képzelet,
ragyogni a sötét világ felett,
hogy kincs maradhass, örök szüziség,
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?
Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?
Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
nem maradni titoknak, mint a mag,
vállalni, bármit hoz a pillanat,
ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
akarni, hogy rád nézzen a világ,
tékozolni, mint a Nap odafent,
hinni az emlékteremtő jelent,
bár jövőd nincs, a perc már félredob
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?
Válassz, lélek, melyik a jobb,
válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!
Valami fény kéne a szemekbe
kék, zöld, barna, fekete tűz
egy kéz kéne a kezekbe,
mely mindent összefűz.
Valami csoda kéne
mit annyian várunk
Valami új hit felé
mert omlik már régi házunk.
Valami, valami fény kéne...
Az évszakok éppúgy vonzódnak egymáshoz, mint a férfiak és a nők, hogy kigyógyítsák egymást a túlzásokból. Ha a tavasz csak egy hétnél is tovább marad, mint amennyit kellene, éhezni kezd a nyárra, hogy az véget vessen az örökös ígéret napjainak. A nyár aztán a maga idejében izzadni kezd, hogy valami kioltsa a forróságát, majd a leglágyabb ősz is belefárad egyszer a gyöngédségbe, és vágyakozni kezd a fagy gyors, harapós érkezésére, ami majd véget vet a gyümölcsözésnek. Még a tél is – a legkeményebb, legkérlelhetetlenebb évszak – álmodni kezd a lángról, amely majd felolvasztja, amint a február tovavánszorog. Idővel minden kifárad, és az ellentétét kezdi keresni, hogy az megmentse önmagától.
– Te nem szereted a zenét? – kérdezi Franz.
– Nem – mondja Sabina. Aztán hozzáfűzi: – Talán, ha más korban élnék… – s azokra az időkre gondol, amikor Johann Sebastian élt, s amikor a zene olyan volt, mint a csend hatalmas hómezején nyíló rózsa.
A könyvek lehetővé tették, hogy képzeletben elmeneküljön a világból, amely nem elégítette ki, de mint tárgyak is sokat jelentettek neki: szeretett hóna alá csapott könyvvel sétálni az utcán. A könyv ugyanazt jelentette neki, mint a múlt századi dandynek a sétapálca. Megkülönböztette a többiektől.
Sosem fogjuk tudni biztonsággal megállapítani, hogy kapcsolatunk egy másik emberrel mennyiben az érzelmeink, szeretetünk, idegenkedésünk, jóságunk vagy haragunk eredménye, és mennyiben határozza meg ezt a kapcsolatot az erők viszonya, mely kettőnk közt fennáll.
Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.
Mindnyájuknak szüksége van rá, hogy valaki nézzen bennünket. Aszerint, hogy milyen fajta tekintet felügyelete alatt kívánunk élni, négyféle csoportba vagyunk sorolhatók. Az első csoportba tartoznak, akik végtelen számú névtelen szempár tekintetére vágynak, más szóval a közönség tekintetére. Az ismeretlen szemek tekintetét semmi sem pótolja számukra. A második csoport tagjainak az élethez sok ismerős szempár tekintetére van szüksége. Boldogabbak mint az első csoportba tartozók, akik ha elvesztik közönségüket, úgy érzik, életük termében kialudtak a lámpák. Márpedig előbb-utóbb ez mindannyiukkal bekövetkezik. Ezzel szemben a második csoport tagjai mindig előkerítenek valahonnan egy-két szempárt. Aztán itt vannak a harmadik csoportba soroltak, akik arra vágynak, hogy imádott társuk tartsa őket szemmel. Helyzetük ugyanolyan veszélyes, mint az első csoportbelieké. Az imádott ember egy napon behunyja a szemét és a teremben sötét lesz. Végül a negyedik csoport, azoknak a ritkaságszámba menő embereknek a csapatát foglalja magában, akik távol levő személyek imaginárius (képzeletbeli) tekintetétől kísérve élnek. Ők az álmodozók.
a fény a vízen úgy ragyog
most oly valószerűtlen
nem is biztos hogy meghalok
tátognak ingerülten
halálról szóló kis dalok
munkál az égi katlan
repedt burokban új magot
dajkál az áradatban
faágon csöpp bimbó gagyog
ma nem megfoghatatlan
hogy élek létezem vagyok
pörög még fürge orsó
még sokáig maradhatok
s bár ez volt tán utolsó
engedékeny meleg napunk
még fénybe burkolódzó
áldott időben vígadunk –
de mert a késő kis rügyek
sorjában elvetélnek
utánavágnak vad szelek
az induló levélnek
lassan szállást kell rakni már
az ismeretlen télnek
A ragyogó ködben csillogó párában a kertek lustán pihennek...
arany mézben úszik a föld, és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz...
olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása.
Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tied a dicséret, dicsőség és imádás,
És minden áldás.
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és aki reánk deríti a te világosságod.
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.
Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az
égnek; Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek!
Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
kik által élteted minden te alkotásodat.
Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk,
oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.
Áldjon, Uram, Tűz bátyánk;
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad.
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, téged minden ember, ki szerelmedért másnak
megbocsát. És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, aki magukat megadták a te szent akaratodnak,
Második halál nem fog fájni azoknak.
Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
És nagy alázatosan szolgáljátok.
A természet jobb, mint mi vagyunk. A kő, a virág, a fa és az állat nem vétkezik sem mások, sem önmaga ellen, csak van, és átalakul az őstörvények szerint. Ezért közelebb van a Törvények Forrásához is, mint az ember, akinek elkomplikált életében a szellem és az anyag örök csatáikat vívják. Az emberek társasága, még a legjobb is, nyugtalanít, a természet társasága mindig békít és megnyugtat. A hűvös szél simogatása még az édesanyai kéz simogatásánál is jobban esik, és az erdő suhogása okosabb beszéd százezer emberi szónál. Van-e édesebb dolog, mint figyelni a hangyák sürgését-forgását a hullott tűlevelek közt és látni a reggeli napfényben csillogó ágat, melyről himbálózva röppen fel az aranysárga madár és hull alá a kövér harmat, csepp csepp után.
A természettől elzárva, lefüggönyözött szobákban, könyvek között nőttem fel. A természet rajongó szeretete nem magától lobbant lángra bennem, és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza. A Cantico di Frate Sole. Tizenkét éve annak, hogy először olvastam ezt a verset, és ma megdöbbenek arra a sötét gondolatra: milyen iszonyú, milyen vigasztalan volna az életem, ha nem ismerném. Olyan vers ez, amely nélkül nem lehet élni, vagy legalábbis nem lehet boldognak lenni.
Drága Szent Ferenc! Napos, virágos olasz tájak éneklő vándora, akinek szívéből el nem fogyott az ujjongás és arcáról még az omló könnyek között sem tűnt el a mosolygás fénye. Aki számára meleg esőként hullott az isteni jóság a kegyelmek magasából, és aki olyan határtalanul szerelmes volt az emberszerető, világot becéző kedves Istenbe, hogy majd megpattant a szíve a határtalan szerelemtől.
Amint nagyon kedves nekünk az, aki elismerően jót és hízelgően szépet mond szerelmesünkről, úgy kedves volt Assisi Szent Ferenc szívének a természet, mely egész pompázó gyönyörűségével Istenről mond jókat, szépeket. Ez a szentségben és primitívségben, egyszerű béketűrésben és eget ostromló ujjongásban lobogó ember gyermeki rajongással édes egy testvérének érzett minden teremtett lényt, mely a nagy érzésben vele egyesült és dicsőítette világfölötti Szerelmesét. Mindig úgy látom magam előtt Szent Ferencet, mint csillogó szemű karmestert, aki tengerparti sziklán állva az egész világnak egyszerre vezényli szelíden és mégis parancsolóan, vidáman és szuggerálóan a roppant humuszt: Isten dicséretét. Milyen szép is a világ így! Hatalmas, erős bátyánk a Nap, mely Isten ragyogó képmása, testvérünk a Tűz, mely világít éjjel, szelíd és alázatos húgunk a kristálytiszta Víz, édes nénénk a virágokat és gyümölcsöket termő jóságos Föld, a Hold és az Ég milliárd csillagai megannyi kedves testvéreink, és végül testvérünk a Halál is, mely elől senki élő el nem menekülhet. Nincs mit félnünk tőle, mert testvérünk, és csak az a másik a borzasztó, az örök halál, a kárhozat, mely azonban a bűnteleneket, a tiszta szívvel meghalókat nem fenyegeti. S mindez a sok testvér együtt zümmögi, zúgja, zengi és harsogja a világ leggyönyörűbb énekét, a felséges, utolérhetetlen Naphimnuszt.
Ó, hogy szerette volna Szent Ferenc egészen nekünk adni ezt a csodavilágot, ezt a csilingelő, virágzó mesekertet, amelyben testvériségbe elvadunk füvekkel, fákkal és csillagokkal. Nagy költő volt, mert gyönyörűt tudott alkotni, de több volt, mint költő, mert nemcsak páraként átszínesedő álomszépséget teremtett, hanem külön konzisztens világot, amelynek törvénye a boldogság. Amikor meglátjuk a Naphimnuszban, hogy nemcsak költemény, hanem program és elérhető életrevalóság, akkor fedezzük fel Ferenc testvérben a Szentet. És akkor jövünk rá az igazságra: egyetlen jogos szomorúságunk az lehet ezen a világon, hogy nem vagyunk szentek.
A naphimnusz olyan örök, mint maga a Nap, és mint az ember vágya a jóság és boldogság után.
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Inség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
A csodák mi vagyunk és minden körülöttünk. A levegő, a víz. A szemünk. Az agyunk. Bennünk lüktet az univerzum, és mindenben ott vagyunk mi magunk is. Ismeretlen világ vagyunk, ismerős ölben ringó kegyelem véges életünk. Természet karján csecsemő létünk bimbaja pattan, s elénk hozza nap mint nap a teremtés az aznapi csodát: az legyen neve, aminek mi elnevezzük. Álom, boldogság, szerelem, halál. Plazma, elektron, dimenzió. Idő. Filozófia.
A szeretet valósága ez.
